Hiába picsogja a szellemi világítótorony Selmeczi Gabriella, hogy a baltás gyilkos kiadása a nemzetközi jog szabályainak megfelelően történt, nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbhaladni, attól még ömlik a szar a nyakunkba rendesen péntek este óta. Egy ország szégyenült meg.
Orbán vagy már csak szánalmas másolata régi önmagának, vagy az ő esetében is érvényesül a régi szabály: a hatalom hozza ki az emberből az igazi énjét.
Vajon mit gondolt bölcs vezérünk? Ezzel az országgal bármit meg lehet tenni, vagy hogy úgy sem derül ki, mit tesz a hátunk mögött, vagy hogyha nem hozza le az MTI az örmény híreket, akkor nem izgatja fel magát senki sem azon, hogy hazánk zászlaját égetik érhetően dühös és megsértett emberek?
Ha Orbán döntött a baltás azeri gyilkos hazaengedéséről, miért döntött így? Ha kormányának tagjai nem értettek vele egyet, miért nem mondott le senki sem pénteken napközben? Nem emlékeztette senki a Vezénylő Tábornokot, hogy a nemzetközi jog szabályainak megfelelni az egy dolog, csak hogy döntéseinket és tetteinket minden esetben az erkölcsi jóhoz kell mérnünk? (Arról már nem is beszélek, hogy annak a jogszabálynak nem kell alávetnünk magunkat, amely az erkölcsi jónak nem felel meg, amely nem szolgálja a társadalom többségének érdekét.)
Nyugat-Európához akarunk tartozni. Talán ezt még Orbán sem vitatja. De milyen egy normális nyugati ország normális kormánya? Észrevétlen. Az állampolgárok azt sem tudják, ki az igazságügyi miniszterük, vagy hogy ki a kormánypárt szóvivője, vagy ki a miniszterelnök táskahordó utazó nagykövete. Egy normális országban mindenki nyugodtan leteszi a munkát pénteken, és hétfőig messze elkerül minden hivatalt, híradót, sajtószóvivőt. Ellenben Magyarországon aki éppen korábban feküdt le péntek este, másnap arra ébredt, hogy hazánk már megint a hírekben szerepel. És nem azért, mert már az ENSZ is közleményt fogadott el, milyen bámulatos eredmény ettől a kis országtól az a sok olimpiai érem és tiszteletre méltó helyezés, és ezért mostantól mi vagyunk a jó példa mindenki számára, vagy hogy a FIFA döntése értelmében foci vébét rendezhetünk. Hát, nem.
Bölcs vezérünk – aki kissé meghízott, megőszült és néha eszelősnek is tűnik, de attól még a miénk – feltette a gépre az örmény katonatársát álmában lefejező azeri katonát, aki csütörtökön még életfogytig tartó fegyházbüntetését töltötte nálunk, de pénteken mihelyst leszállt a repülőről, elnöki kegyelmet kapott, szombaton pedig már őrnaggyá léptették elő. Azerbajdzsán boldog.
Az örmények pedig őrjöngnek. Mondjuk, joggal.
Tételezzük fel, hogy az azeriek átverték a máskor egyébként tévedhetetlen Orbánt. Megígérték neki, hogy pár évet még börtönben fog ülni a nemzeti hősnek számító gyilkos. Orbán hitte is, meg nem is, de biztos, ami sicher, megkérdezte tanácsadóit, még talán a feleségét is, hogy akkor most mi legyen. Hát, igen, azért bízzák rá az emberek négy évre a főhatalmat magukat rendkívül bölcsnek és előrelátónak beállító vezetőkre, hogy helyettük meghozzanak néha nehéz döntéseket.
Orbánnak eszébe sem jutott, hogy erkölcsi szempontból vizsgálja meg döntését. Ha saját erkölcsösségének hiánya akadályozta a tájékozódásban, lett volna hova nyúlnia. Kik azok az örmények, akiknek éppen bele fog gázolni az életébe? És az azeriek? Haltak meg már azeriek értünk, ezért az országért? És örmények? Ha erkölcs és emberi értékek nem maradtak, történelemkönyvek azért akadhatnának a miniszterelnöki hivatalban.
Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Örmény származású honvéd tábornokok. Őket legalább nem álmukban ölték meg, szembenézhettek hóhérukkal.
A júdássá vált Orbán őket is megszégyenítette.
Ha pedig Orbánt nem verte át senki, ellenben cinkosa az azeri elnöknek, akkor nincs tovább. Orbánnal szemben mostantól minden eszköz megengedett. Takarodjon!
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”