Idegesítő hírek a frontról

/Czeglédy Gyula önéletrajzi írásából részlet/

Közben találkoztam magyar katonákkal is, sőt közvetlen a frontrólérkező tüzér hadnaggyal, akiben még frissen éltek a doni kitelepülésének minden élménye, közben tőle tudtam meg a következőket.
Na mennyire is vagyunk a fronton? Mi újság ottan, hogy élnek a katonák, van e napi harc? stb…
Végtelenül lesújtó mozdulattal, szinte egybevetve elátkozva, azaz elveszettnek vélte az egész vérveszteségét, nem találja meg az értelmét miért kellett idevezényelni majd fél millió magyart, akiket egyben végpusztulásra predesztináltak…
Hogy-hogy? Ilyen pesszimisztikus a véleményed, és folytatja. Képzeld el, nekem mint tüzér parancsnoknak engedélyt kell kérnem a felettes hatóságoktól arra, hogy szükség esetén ágyúval egy lövést is lőhessek.
Hiába látom a védekezésnek a szükségességét, nem szabad lőni, csak ha arra felhatalmazást kapok, lőszer hiányában teljes a takarékosság… így tétlenségre vagyunk teljesen, utalva, ki vagyunk szolgáltatva az ellenség kényének, kedvének… Nagyon furcsállónak találtam a hdgy. ezen mondanivalóját, hiszen még békés viszonyok közt se várok arra, amikor az ellenfél engem támad, na most előbb megkérdezem a bíróságot, mit szól hozzá, védekezhetem, lőhetek, vagy mi a csuda!… Na ha így állunk a fronton, ez a harci helyzet, ez egymagában bizonyító tény, nincs mit itt keresni, azonnal haza kell indulni…
Nekem sem volt még a háborúról fronti élményem… amiért is teljesen meglepett ez az intézkedés.
Na aztán… folytatja a hdgy, majd egy km-re van egy kis öt-hat főből álló, védelemre berendezett kis magyar egység, a nagy hézagon, amit nem tudunk lezárni, akkor jön át az orosz, amikor akar…

Rossz lóra tettünk fel ismét…
Aztán nem is említve a hiányos öltözetet. Itt van december, a télnek a közepe felé tartunk… borzalmas a hideg, főleg a széllel, hózivatarral vegyesített jégkristályoknak borzalmas fájdalma, a télnek a fagya a hiányos ruházaton át fúj, de átfúj az emberi bőrön is, húson, csontos fagyokat okoz, nincsen téli felszerelés, ha őrségbe kell lenni, akkor egymásról cibálják le azt a pár téli gúnyát, báránybőrbekecset, szőrcsizmát, amivel kibírják az egy órás figyelő őrséget…
Már említettem, az orosz hidegben a bőrbakancs mit sem ér, mínusz húsz foknál a bőr elveszti védelmi, szigetelő szerepét, a láb csonttá fagy benne, csak a szőrcsizmák, a valenkik tudnak ellenállni ennek a hidegnek, semmi más, vagy vastag köteg pokrócdarabok, erősen felkötözve.
Ugyanez a jelenség fenn áll az ágyuknál, a puskáknál használt olajokra is. A mi olajunk, amit használunk az ágyuknál, puskáknál már tíz fok alatt dermednek, majd ugyanúgy mint a víz megfagy, a zárószerkezetek nem működnek, sem az ágyú, sem a puska zárvázlatát kinyitni nem lehet, nincsen fagyálló olajunk….
Szegény baka a sarkával rúgja meg a puskájának a záródugattyúját, amikor szomorúan tapasztalja na ez sem megy, lövésre alkalmatlan, tűz melegénél kell a fagytól megszabaditani. De aztán ami szintén igen nagy baj, hogy a fegyvereket, főleg azoknak egy nagy részét pár lövés után el kell dobni, mert a tölténykivonójuk eltörik… nem rántja ki a hüvelyt a csőből, valami acél dróttal kell elölről a csövön keresztül ütögetni, ha enged az erőszaknak jó, ha nem félre kell dobni.
Nekem az volt a gyanúm, mivel azt mondta a hdgy, hogy legtöbb puskánál ez a baj, tehát nem minden puskának volt hüvelykivonó törése, tán már idehaza a gyártásnál igyekeztek olyan anyagból csinálni ezt a kis alkatrészt, ne lehessen sokáig öldöklésre használni… ki tudja?….
Ekkor már voltak gyári titkos szabotáló megmozdulások… tán ezeknek az aknamunkájuk volt sikeres…
Na, és hogy állunk a koszttal? Van-e elegendő kalóriadús táplálkozás, hiszen a hideg több kalóriát követel, mint a nyár…?
Erre is megadta a választ a hdgy, majd magad is tapasztalhatod, akár hová mész, nem igen találsz egy tehenet, még enyvnek sem jó, disznó meg muzeális értéknek számit, a tyúk, liba, récetojás, liszt, cukor, szóval élelem az a civil lakósság körében teljesen ismeretlen, borzalmas nagy kínnal és bajjal erős jegyrendszerrel igyekeznek annyit adni, hogy az életre kevés, a halálra sok….
Itt nem találsz az istállókban hízó marhákat, disznókat, mint nálunk a falvakban… üres a csür, az istálló… a kamra, a hombár, a padlás. Hát hová lett az élelem? Kérdem és a hdgy-tól.
Amikor a háború megkezdődött, azaz amint a németek betették a lábukat

az oroszhonba, falvakból, városokból azonnal a teheneket, lovakat, disznókat, saját lábukon hajtva, a kétlábúkat vasúton szállítottak, s minden gabonát, olajat, benzint… szóval maga az orosz hatóság kirabolta saját lakóinak az összes élelmi, üzemi, gyári, ipari készletét és azt elszállította az Urálon túlra, esetleg Moszkváig. Így bizony a német katonaságnak az élelmi készletét messzi hátországból kellett nagyon nagy fáradsággal, veszteséggel, csapatához elszállítani. Itt hiába írta ki a német kommandó az orosz falu bírójának, adjanak húsz tehenet, ötven disznót, húsz mázsa lisztet, itt csak kopárság, nyomor volt a jellemző az orosz falvakra.
Ez az orosz intézkedés egymagában óriási csapás volt a németekre, de vele együtt a magyar csapatokra is, itt nem talált az ember karicsáló tyúkokat, gágogó libákat az udvaron…

A hátország üres

Hiába voltak a hatalmas német magazinok, mert voltak, magam is voltam egypárban, amikor felvételezni jártam valamelyikbe, bizony ott roskadozott tonnaszám a szalámik, sonkák, hada… de kérem nincsen utánpótlás, hamarosan elfogy, honnan lesz ismét megtöltve az üres magazin. Itt pedig a tél kezdődik majd szeptemberben és tart majd májusig…
Itt nem talált a katona a szekrényekben meleg bundákat, téli öltözetet, ami volt azt a nép hordta, egy pufajka, vattás nadrág, szőrcsizma, kecske sapka, és nincs tovább, még fehérneműben sem lehetett turkálni, ma a testen, tán majd ha tetvesedik akkor majd kimossa az alsóneműt… minek?
És milyen a közhangulat? Hogyan viseli a legénység ezt az állapotot? Na és a tisztek? A vezérkar?
Nyomasztó a legénység hangulata, a nagy nyomor és a reménytelen jövő, az rossz reklám, amit nagy hangszórókkal közvetítenek a Don túloldaláról, „magyarok ne harcoljatok, nincs értelme a vérontásnak, megfagytok az orosz télben, harckocsikkal fogunk palacsintává préselni… stb. naponta, főleg éjjel működnek ezek a borzalmas erős hangerővel ordítozó orosz hangszórók, valósággal pánikot keltenek a bakákban, érzik a pusztulásuknak bűzét már előre. A tél hidege kikészíti őket… a koszt… rengeteg a konzerv, a német pempős tubusos marmaládék, hiányzik a szalonna, a csülök, a hazai igazi koszt. Szívesen otthagynák a frontnak minden zugát, ha mód lenne rá.
A tisztek igyekeznek némi lelket önteni a fagyos legénységbe, megcsillantják előttük az esetleges győzelemnek nagy mámorát… a tisztek még tudják magukat ellátni, főleg a nagy vezérkar… még-még fényes bálokat is rendeznek, „dísz atilla ruhában”

A nő is nő, nőstény, akik egy kis jóért szívesen lefekszik, ágyasa lesz a kenyérnek, a pezsgőnek, a szép ruhának, amit a tisztek ilyenkor az áldozat oltárára dobnak Így bizony el is felejtik, hogy már ácsolják a Don túlsó felén az akasztófájukat ,nem hallják meg a szekercék csapkodását, mit lehet és ahol lehet az értékeket halomszámra raktározzák, hogy alkalomadtán sajátjuknak mondhassák…
Mintha halotti torukat ülnék, saját tetemük felett rivaldáznak, tán így akarják magukat is, azaz magukból is elriasztani a félelemnek szomorú eljövetelét, úgy vannak, mint az az ember, aki éjjel a vaksötétben fütyörészve megy, pedig nagyon fél, a fütty csak a félelem eloszlatására jó, de továbbra is félelemmel szedegeti a lábát az út porában…
Egyébként hová mész? Kérdi a hdgy. Egy századdal megyek a hetedik hadosztályhoz, a Donhoz. Hogyan? Kérdi a hdgy… gyalog… hogyan mennék… válaszoltam vissza. Na téged sem irigyellek, nagyon vigyázz és főleg jegyezd meg, nem érdemes hősi halottnak lenni…
És te hová tartasz? Háromheti szabadságra megyek haza B.pestre, várom a szabadságos vonatot, nagyon boldog vagyok, ezzel kezet fogtunk és „katona szerencsét” kívánva erősen megmarkoltuk egymás kezét, elbúcsúztunk.
Ez a hét is jól kezdődik, mondtam magamban, mint ahogyan a cigány is mondta amikor hétfőn akasztani vitték…
Katona vagyok, parancs az parancs, mit is tehetnék?
Tán még nem is voltam annyira tapasztalt… megszökni? De hová? Az előttem levő kálváriának minden stációját végig csinálom, ésszel okosan.

“Idegesítő hírek a frontról” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Gyomorszorító történet. Meghajolok a hős magyar emberek elött. Ők kellenének, hogy igazi példaképek legyenek, de csak egy nap amikor emlékeznek rájuk és ez elszomorító. Kár, hogy arról az emberről is kevés szó esik, aki a halába küldött több százezer fiatal magyar férfit. Elrettentés képpen, rá is emlékezni (emlékeztetni) kellene.

  2. Döbbenetes! Kedves Uram, ezeket az írásokat mielőbb könyvbe kell rendezni, vagyunk egy páran, akik szívesen segítünk Önnek… Czeglédy Gyula könyveit adjuk közre, hadd olvassák a fiatalok!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.