Napok óta gondolkodom, hogyan írjam meg a pénteki premierről a véleményemet úgy, hogy ne sértsem meg a színészeket és Jordán Tamást.
Szerintem, az lenne sértő, ha én, aki az egyenes, őszinte beszédet erénynek tartom, mellébeszélnék. Inkább sértsek nyers beszéddel, mint műmájerséggel.
Nagyon gyenge volt a pénteki előadás.
Szórakozni és kikapcsolódni mentem egy nagyon nehéz és fárasztó hét után, és ebből semmi nem teljesült. A szóviccek és gyerekes fordulatok nem szórakoztatnak, a vontatott előadás pedig fáraszt.
És hiányzott valami. Hiányzott a szemek csillogása. Hiányzott az önfeledt játék. Ott valami nem működik rendesen, ahol már sírni és nevetni sem tudnak őszintén a színészek. Valami mintha megváltozott volna az utóbbi egy évben. Valami mintha tipikus magyar történetté válna.
Lehet, hogy túl vannak hajszolva a színészek, nem tudom. De az biztos, hogy a fáradság, a hajszoltság nem magyarázza azt a kiszólást, amit nem tudom hányan hallottunk meg. Az amazon királynő megjegyezte, hogy nem kell senkinek a színház…
Szomorú vagyok, hogy egy álom nem úgy valósul meg, ahogyan páran szerettük volna. A szombathelyi színház egy műhely lehetett volna. Ahol fiatal színészek és rendezők próbálgatják erejüket, ahol tapasztalt színészek átadják tudásukat, és elkápráztatnak bennünket tehetségükkel, egy modern és egyben klasszikus színház. Műhely és agóra.
A városnak meg el kellene azon gondolkodnia, mennyi ideig csináljuk még azt az őrültséget, hogy csak faragunk, faragunk, fűnyíróelven csökkentjük a költségvetését az intézményeinknek. Így aztán minden intézményünk sorvad, haldoklik. Szakmai munkát egyre lehetetlenebb ilyen körülmények között végezni.
A szombathelyieknek pedig el kellene dönteniük, mit akarnak. Ha egy működő várost szeretnének, kellene egy új helyi társadalmi szerződés. Ha nem történik semmi, akkor városunk megszűnik Szombathelynek lenni. Egy sima, eszköz és épületkezelő város lesz a több tucatból.
Én Szombathelyt szeretnénk, nem egy tizenkettő egy tucat várost!
